Úgy volt, hogy nagyon fáradt voltam, kimerült, és majdnem beteg. Kellett egy kis koffein, csak hogy azt érezzem, kedvem van ehhez, nem pedig csak a paplanra vágyom, meg a meleg radiátorra otthon. Nem szoktam este koffeint, lehet, hogy ettől volt? Vagy csak az iszonyú nyomasztó zenétől? A zene, az, úgy éreztem, bennem van, az agyamba hatolt és a mellkasomban dübörgött. Az elején csak az bírt a fejemben járni, hogy én ezt nem fogom kibírni, hagyják már abba. Aztán már semmire nem gondoltam. A végén pedig rájöttem, hogy elfelejtettem megmozdulni. elfelejtettem rendesen levegőt venni, a gyomrom görcsben volt, a szám pedig nyitva.

Hát ez végtelenül hülyén hangzik, tudom. De ez a darab először nem az intellektusodra hat. Ahogy a táncosok levetkőznek mindent, te, mint néző is eljutsz a befogadásnak arra a primer szintjére, hogy egyszerűen érzed. Mindenki egy kicsit mást, nekem hányingerem volt. Aztán megpróbáltam megérteni. De nem akarnám lelőni az összes poént.

Ezzel a filmmel annyi baj van összesen, hogy mutathatnák benne többször Matthieu Kassovitz-t. Egyébként viszont érdekes az alapszitu, elgondolkodtat arról, mennyit változunk mi és vele a kapcsolataink mondjuk 15 év alatt (ha holnap 15 évvel idősebben ébrednél fel, magadra ismernél-e abból, amit mások tükröznek vissza rólad?), és pluszban még nagyon szépen fényképezték benne a szerelmet. 

Ez egy hosszú film. Abszolút nem vált hátrányára, egy percig sem untam. Igazából annyi filmet nézek, hogy kevés bír teljesen lekötni, de eközben eszembe sem jutott a candy crush, végig megvolt a feszültség. Bevallom, mielőtt elkezdtem nézni, Jake Gyllenhaal miatt aggódtam, valahogy a képeken meg a trailerben olyan idegennek tűnt tőle ez a szerep, de tökéletes volt. Azt is gondoltam előtte, hogy olyan lesz, mint a Taken, amit egyébként szerettem, szóval simán megnéztem volna egy nagyon hasonló filmet lelkesen. Nem olyan, ez sokkal kevésbé akciós, és sokkal inkább thriller, meg pszichodráma. Bejött, na.

Filmnézős hétvége második filmje, egy egészen korrekt thriller. Szerencsére Channing Tatum nem főszereplő, sorry, de szerintem nem egy nagy szám a pasi. Inkább Jude Law vitte a prímet, egy jó kis Closer-es karakterrel; vele szemben pedig Rooney Mara, akinek valamiért minden filmje jó, ezt hogy csinálja? Kellően lekötött, volt benne csavar, volt benne feszültség, de nem az a fajta, amin még másnap is gondolkodik az ember.