Itt kell leírnom, hogy mennyire nem törekszem arra, hogy objektív véleményt alkossak filmekről, darabokról. Gondoljatok bele, milyen lenne azzal a céllal végignézni egy darabot, hogy aztán elhelyezzem a darabok jósági skáláján objektíve - méricskéljem a színészi teljesítményt, elemezzem a mondanivalót, kívül helyezkedjek.

Alapból, miért is kéne kívül helyezkedni? Hogyne lenne része az élménynek az, hogy éppen fáj a gyomrom a túl sok cukorkától, vagy hogy kerülget valami meghűlés napok óta, hogyne lenne fontos összetevő, hogy egyedül nézem, vagy az anyukámmal, a barátnőmmel, vagy a pasival, akivel ez a negyedik randink (esetleg a négyszázadik)? Hogy éppen mi tölti ki a gondolataimat nap mint nap?

Éppen ezért nem a darabot írom le, elemzem, értékelem, hanem az élményt, amit nyújtott. Akkor, ott, nekem. Ha te megnézed, és úgy jössz ki, hogy de hát ez idegesítő, az miattad van. A darab ugyanolyan, vagy legalábbis nagyon hasonló, csak én innen néztem, te meg onnan, ennyi.

A mester és Margarita a Vígben nekem egy álmodás lett, az október olyan intenzív volt, hogy mire odaértem erre a darabra, minden síkon ki voltam merülve és még ki kellett tartanom pár napig. A darab elég hosszú ahhoz, hogy néha csak úgy nézzek ki a fejemből, ez nekem tökéletes volt; ha jobban pörög, képtelen lettem volna befogadni. Szerintem visszaadta azt az abszurdot, amit kellett, nekem a legjobban Hella karaktere tetszett, neki sikerült tökéletesen eltalálnia mozgásban, mimikában az ízlésemet (a többieknek lehet, nem ez volt a célja).

A külvilágban éppen ezrek vonultak át az Erzsébet-hídon tiltakozásul, bent pedig Woland köszönte meg részvételünket félidőben egy kicsit túl hatásvadász módon, de sebaj. Jól volt összerakva a darab, mondom ezt úgy, hogy a könyvnek nem vagyok nagy rajongója, elnézést, tudom, illik szeretni.

Újraolvasom.

És igen, az élményhez hozzátartozik az is, hogy utána nem járt a 2-es villamos és át kellett sétálni a Kossuth-téren, ahonnan éppen levonultak a bábuk, akiket felállítanak szabályos sorokba az épület köré, ha épp nem tetszetős a hangulat.

Zenélnek, csevegnek, posztolnak, kommentelnek. Játszanak! Olyan végtelen lazasággal adják elő, hogy nem lehet nem szeretni (vagy csak túl pozitív az attitűdöm, ezen szoktam gondolkodni mostanában, miért van az, hogy nekem minden tetszik*). Ülsz a Trafó Klubban, és dumálnak, mintha a nappalidban jöttek volna össze, részemről első sor, tőlem 10 centire háttal az otthon maradt, nemkivándorolt nő, Angliáról minden kivándorlós-klisé elhangzik, ami csak létezhet, én is pont ezeket gondoltam Angliában, jobban belegondolva az egész darab egy kivándorlós-klisé felvonulás, mintha a határátkelő blogot olvasnád - ja basszus, pont ez a cél.

Ülsz a szobádban, határátkelő blogot olvasol, meg a kommenteket, meg te is kommentelsz esetleg, megiszol hozzá egy pohár bort, gondolsz valamit, nevetsz a trollokon, visszaszólsz. Na, pont ugyanez, csak színre vitték és énekelnek is néha, mert miért ne. Cuki.**

*Ha nem csillagoznám be, a zárójel hosszabb lenne, mint a mondat, szóval nekem minden tetszik, mert ha nem észbontóan jó, akkor az a jó benne, hogy laza, vagy hogy ugyan mindenki más szar volt, de az a színésznő, az aztán zseniálisan odatette magát, vagy olyan jó beszélgetési alapot adott, vagy mittudomén, hát hogy akarod úgy leélni az életet, hogy minden átlagosra azt mondod, hogy szar.

**Bocs, de tényleg az.

Örkény Színház, két és fél óra szünet nélkül, kényelmetlen széken. Hogy azért-e, mert fájdalomcsillapító hatása alatt ültem ott, már sosem tudjuk meg, de nagyon elkapott a hangulat, és nem hiányoltam utólag azt a szünetet. Valóban nem igazán volt helye a darabban, ami epizódok sorát mutatja meg. A háttér a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás, az előtérben egy zsidó család.

Szokásos Mohácsi-hangulat, kevés díszlet, kevés kellék, színtelen ruhák. Helyette sok szereplő, akik mind több szerepet is játszanak, minden oldalon állnak egyszerre, hol deportálók, hol deportáltak. A szöveg szintén zseniális, a jelenetek groteszkek, hatásosak. A kedvencem ismét az, ahogyan a zenekar integrálódik a színpadképbe, s ahogy néha maguk is szereplővé vagy kellékké válnak. Az Egyszer élünk... volt az első Mohácsi-darab, amit láttam, ez a második, és mostmár egyértelmű számomra, hogy ha a múlt feldolgozása, akkor Mohácsi. Viszont közben meg végig arra gondoltam, hogy atyaég, ez már megint annyira bátor, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hány ismerősömet merném elhozni rá.