Örkény Színház, két és fél óra szünet nélkül, kényelmetlen széken. Hogy azért-e, mert fájdalomcsillapító hatása alatt ültem ott, már sosem tudjuk meg, de nagyon elkapott a hangulat, és nem hiányoltam utólag azt a szünetet. Valóban nem igazán volt helye a darabban, ami epizódok sorát mutatja meg. A háttér a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás, az előtérben egy zsidó család.

Szokásos Mohácsi-hangulat, kevés díszlet, kevés kellék, színtelen ruhák. Helyette sok szereplő, akik mind több szerepet is játszanak, minden oldalon állnak egyszerre, hol deportálók, hol deportáltak. A szöveg szintén zseniális, a jelenetek groteszkek, hatásosak. A kedvencem ismét az, ahogyan a zenekar integrálódik a színpadképbe, s ahogy néha maguk is szereplővé vagy kellékké válnak. Az Egyszer élünk... volt az első Mohácsi-darab, amit láttam, ez a második, és mostmár egyértelmű számomra, hogy ha a múlt feldolgozása, akkor Mohácsi. Viszont közben meg végig arra gondoltam, hogy atyaég, ez már megint annyira bátor, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hány ismerősömet merném elhozni rá.