Szóval ez volt az a film, amit úgy néztem végig, hogy magzatpózba kuporodtam a moziszéken, lábam a karfán, és néha szerettem volna, ha nem kell néznem, de azért persze néztem. Eléggé dramatikusan hangzik, belátom, de nekem ez most egy ilyen élmény volt. Nyilvánvaló, hogy kellett hozzá az, amiben most én vagyok - az előttem ülő boldog párra azt hiszem, semmilyen hatást nem gyakorolt az egész, amikor nekem a könnyeim folytak, ők smároltak. Rajtuk kívül egyébként 3 db nyugdíjas páros tette még tiszteletét, péntek délutáni matiné.

Először is leszögezném, hogy ez baromira nem egy romantikus film. Lassan bontakozik, és örültem, hogy nem olvastam utána, és senki nem lőtt le belőle semmit, úgyhogy én sem tervezem. A lényeg, hogy az elején csak annyit látsz, hogy Eleanor szenved. De nem úgy szenved, ahogy a Deux jours, une nuit főhősnője, hogy szeretném felpofozni, nem. El úgy szenved, hogy közben látni, hogy ez egy okos nő, aki próbál megoldást találni, próbálja feloldani, tényleg próbálja, de aztán persze megtudjuk lassan, hogy mitől olyan nehéz ez neki.

Azon kívül, hogy valahol a második harmadánál a filmnek konstans össze volt szorulva a gyomrom, szorongtam, és baromi szomorú lettem az egésztől, még az is rengetegszer megfordult a fejemben, mennyire jó a haja Eleanornak, egyszer meg az, hogy dejó, hogy van segge a csajnak; egész realisztikusan nézett ki az egész, na. Rendben, voltak benne túl szép dolgok is, de volt még benne Viola Davis, aki szintén elég jól odatette magát, és voltak benne jó karakterek és jó dilemmák.

Még a hétvégén meg kéne nézni a második felvonást, kicsit félek, mert azért ezt a filmet a Művész mozitól a Rákóczi térig kellett kigyalogolni magamból legalább annyira, hogy el bírjam viselni magam körül az embereket a metrón, de lehet, hogy a férfi oldalt nem fogom ennyire átélni, meglátjuk.