Michel Gondry beszélgetett egy jó adagot Chomskyval, aztán nekiállt kézzel rajzolgatni hozzá illusztrációt. Szerintem Michel Gondry cuki (francia akcentus, like), Chomsky szintén, a rajzok is végtelenül bájosak. A fő bajom az volt vele, hogy 88 perc és nagyrészt fekete háttéren színes villódzó rajzok, az én szememnek ez sok.

Úgy gondolom, nem akarta komolyan venni magát Michel, ez az animációs film tényleg pont annyi, amit leírtam fent. Beszélgettek, ő kiemelte belőle, ami tetszett neki, a kiemelések jók, Chomsky bármit mond, szívesen hallgatja az ember, Gondry picit narrál, tényleg hülyeségeket kérdez, mint pl. mikor érzi magát boldognak, kedves Noam? De hát az animáció is pont ilyen gyermeki, szép kontrasztot képez Chomsky gondolataival, amik egy nagy csomó témát érintenek, egyikbe sem mélyed bele nagyon, csak gondolatot ébreszt. Nagyjából egy tucat gondolatom támadt is közben, egyenként el lehetett volna róla beszélgetni 20 percet, de...de. Nem mindenkinek tetszett ez a film.

Volt az, hogy hogyan tanul beszélni a vak és süket gyerek, amit pont a minap mesélt nekem a telekocsi sofőrje a saját gyerekével kapcsolatban. Volt az, hogy véletlenekből áll az élet, és hogyan próbálunk logikát belevinni mégis. Eszembe jutott még L., aki pont annyi idős, hogy ha eddig nem alakultak ki a megfelelő szinapszisok az anyai szeretet által (jó, hosszabban nem szeretet, hanem az, hogy foglalkoznak vele, beszélnek hozzá, stb), akkor mostmár késő. Szóval, ha nem sötétben kellene nézni, akkor kevésbé lenne zavaró a folytonos feketeháttér + ez egy megbeszélős film, nincs sok értelme úgy, hogy utána nem váltjuk meg együtt a világot.