Kettő volt egy héten belül, de nincs kedvem kettőt írni, pedig elég különbözőek. Kezdjük azzal, hogy baromira nem értek a zenéhez, bár most van egy ilyen elhatározásfélém, hogy picit utánanézek azért (de lesz időm? kedvem?). Mindegy, továbbra sem az a lényeg szerintem a művészetben, hogy de nagyon értsed.

Imígyen közelítettük meg Sz-el hirtelen ötlettől vezérelve a MÜPA nagy és színes termét, ahol Messiaen Turangalila szimfóniáját játszotta a Fesztiválzenekar, Fischer Iván vezényletével. Mondtam már, hogy nem értek a zenéhez? Sajnos belegondoltam, hogy ezelőtt mennyit jártam én ilyen koncertekre, és hát mondjuk ki: semennyit. Pont még annál is kevesebbet, mint színházba. Jó, adhat némi felmentést, hogy azért nekem arra sosem volt pénzem, hogy átlag heti 1x elmenjek egy ilyen eseményre (de most van, és megyek is, hurrá), de igazából lusta is voltam. Mindegy, hagyjuk, végülis nincs azzal akkora gond, ha egyetemistaként inkább a Könyvtárba jártunk táncolni.

Azért ezzel az előzménnyel nagy élmény volt ez, Fischer Iván igen jó fej, a szimfónia eléggé eltalálta az ízlésemet (5. tételt felírtam), és végre volt hova kiöltözni szépen. Hiányzott ez. A tételek közötti szünetben mindenki úgy köhögött, mintha az élete múlt rajta, de legalább volt min nevetni is. Esett mindez a decemberi szombati munkanap estéjén. Utána azokkal, akikkel a Könyvtárba jártunk táncolni, megittunk egy üveg bort, jó volt, nagyon jó volt az egész. Csak utána jött egy darab vasárnap, amit négy olyan munkanap követett, ami után már csak össze szeretne esni az ember, de nem! Ezen a ponton mi inkább elmentünk K-val a Zeneakadémiára.

A Zeneakadémia nagyon cuki, cuki nénisbácsis közönséggel, akik egyfolytában köhögnek, vagy köhögés elleni cukorkát zörögtetnek. A MÁV szimfonikusok játszották a Hunyadi László nyitányt, Dohnányi I. d-moll hegedűversenyét (Szabadi Vilmossal, aki szintén nagy figura így élőben), majd szünet után Kocsár Miklós szimfonikus balladája következett. Ez viszonylag modern (na, nem annyira, mint Messian volt), olyannyira, hogy a szerző is ott ült, a 4. sorban. A fia volt a karmester.

Zárásképpen a Krisztus-oratórium két részletét hallottuk, nekem a kedvencem az egész sorból az utolsónak játszott A három királyok (indulója), magamnak írom, hogy ez az első tétel 5. része.