Nekem ez most tricks&tracks 2., filmben. Ugyanúgy a zene, az emészt. Férfi-nő szerepek, szimbolika egy nagyon lassú sodrású történetben - sajnálom, hogy az elején elkalandozott a figyelmem, de a végére beszippantott. Hozzáteszem, nem úgy, hogy nem bírom levenni a szemem a képernyőről, inkább úgy, hogy erőltetni kell, hogy odanézzek, annyira zavaró az egész - mégis nézni kell.

Kettő volt egy héten belül, de nincs kedvem kettőt írni, pedig elég különbözőek. Kezdjük azzal, hogy baromira nem értek a zenéhez, bár most van egy ilyen elhatározásfélém, hogy picit utánanézek azért (de lesz időm? kedvem?). Mindegy, továbbra sem az a lényeg szerintem a művészetben, hogy de nagyon értsed.

Imígyen közelítettük meg Sz-el hirtelen ötlettől vezérelve a MÜPA nagy és színes termét, ahol Messiaen Turangalila szimfóniáját játszotta a Fesztiválzenekar, Fischer Iván vezényletével. Mondtam már, hogy nem értek a zenéhez? Sajnos belegondoltam, hogy ezelőtt mennyit jártam én ilyen koncertekre, és hát mondjuk ki: semennyit. Pont még annál is kevesebbet, mint színházba. Jó, adhat némi felmentést, hogy azért nekem arra sosem volt pénzem, hogy átlag heti 1x elmenjek egy ilyen eseményre (de most van, és megyek is, hurrá), de igazából lusta is voltam. Mindegy, hagyjuk, végülis nincs azzal akkora gond, ha egyetemistaként inkább a Könyvtárba jártunk táncolni.

Azért ezzel az előzménnyel nagy élmény volt ez, Fischer Iván igen jó fej, a szimfónia eléggé eltalálta az ízlésemet (5. tételt felírtam), és végre volt hova kiöltözni szépen. Hiányzott ez. A tételek közötti szünetben mindenki úgy köhögött, mintha az élete múlt rajta, de legalább volt min nevetni is. Esett mindez a decemberi szombati munkanap estéjén. Utána azokkal, akikkel a Könyvtárba jártunk táncolni, megittunk egy üveg bort, jó volt, nagyon jó volt az egész. Csak utána jött egy darab vasárnap, amit négy olyan munkanap követett, ami után már csak össze szeretne esni az ember, de nem! Ezen a ponton mi inkább elmentünk K-val a Zeneakadémiára.

A Zeneakadémia nagyon cuki, cuki nénisbácsis közönséggel, akik egyfolytában köhögnek, vagy köhögés elleni cukorkát zörögtetnek. A MÁV szimfonikusok játszották a Hunyadi László nyitányt, Dohnányi I. d-moll hegedűversenyét (Szabadi Vilmossal, aki szintén nagy figura így élőben), majd szünet után Kocsár Miklós szimfonikus balladája következett. Ez viszonylag modern (na, nem annyira, mint Messian volt), olyannyira, hogy a szerző is ott ült, a 4. sorban. A fia volt a karmester.

Zárásképpen a Krisztus-oratórium két részletét hallottuk, nekem a kedvencem az egész sorból az utolsónak játszott A három királyok (indulója), magamnak írom, hogy ez az első tétel 5. része. 

Igen, köszönöm, teljesen jogos kérdés, hogy miért kellett nekem a Nemzetibe menni, de hát az az igazság, hogy kíváncsi voltam, mi lett belőle most, hogy már elült a nagy felhajtás az igazgatóváltás körül. Nemzetibb lett? Tényleg kellett a felhajtás? Ó, jaj. Először is, igen, nemzetibb lett kéremszépen. Hogy hogyan kell nemzetibbé tenni egy színházat? Nagyon egyszerű! Rá kell tenni a magyar címert a jegyekre, a plakátokra, a karácsonyfa mögött fel kell feszíteni egy nagy molinót, amin 50 centis címerek alkotnak sormintát, kell mindenhova egy címer, lehetőleg ki kell címerezni a vécépapír gurigákat is - hát valóban, így már sokkal szebb és jobb minden. 

De hát ne adjunk ennyire a külsőre, nézzük a darabot. Remélem, emlékszünk még rá, hogy mennyire iszonyúan megbotránkoztatóak voltak az Alföldi-éra alatti darabok (állítólag)! Hasonlítsuk ezt össze azzal, hogy a Szentivánéji álom második felvonása úgy kezdődik, hogy felmegy a függöny, és ott van a színpad hátsó falán egy gigantikus fasz. Oda van rajzolva, akkora, hogy a teljes falat beteríti, mekkora lehet az, mondjuk 50 nm? Simán lehet, hogy alulbecsültem. Szóval az érintett pénisz akkora, hogy nem férne el a lakásomban. Amúgy az ég egy adta világon semmilyen szerepe sincs a darabban, csak úgy van, mert miért ne. Ezen túl is rengeteg elem segíti azt hogy a darabot közelebb hozzuk a mai tizenévesekhez, akik mellesleg tényleg folyton vihorásztak az előadás közben: a szereplők mobiltelefonálnak egymással, előfordul, hogy reppelnek, esetleg hörgős-énekelnek, mert hát ez kell a tiniknek, na. 

Az, hogy a darab egyébként sem az eredeti Szentivánéji álom, hanem inkább egy feldolgozás, továbbgondolás; az, hogy drámát csináltak a vígjátékból (aztán odaírták a színlapra, hogy vígjáték) igazából nem zavart, talán ez volt az egyetlen érdekes része az egésznek. A színészek is jók, Tompos Kátyát még mindig bírom, de a fiúk is jók voltak. Viszont az orbitálisan szar, tiniközönségnek szóló poénok, a tök felesleges 6 méteres faszrajzok, na azok zavarnak. Nem, nem zavarba hoznak, vagy megbotránkoztatnak, csak egyszerűen rossz lesz tőlük a darab. Nem baj, nem kell a Nemzetibe menni.

Kicsi vagyok én ahhoz, hogy ezt a darabot elemezgessem. Hatásos volt, fekete-fehér volt némi pirossal, engem azt hiszem, már a színvilággal megvettek, pedig ez igencsak a felszín. Énekeltek, játszottak a dalokkal, a hangokkal, ez is tetszett. "Volt sztorija" K. szerint, aki nem szereti a kortárs darabokat, de ezt még ő sem bírta utálni. A Trafó persze tele volt és nem volt levegő, de nem baj, mert úgyis mindenki visszatartotta.