Pont annyi ez a film, amennyit várunk tőle: kedves, nem bugyuta limonádé, Dél-Franciaország, Romain Duris. Romain Duris félmeztelenül táncol. I have a thing for French guys.
Tanácsok nem létező lányaimnak II.
A don't után most egy do témájú tanács következik, egyben magamat is emlékeztetnem kell majd erre egy fél év múlva, amikor már elhalványul az emlék, mert a kozmetikusom ismét elmegy szülési szabadságra. Szóval kedves leányaim, ha öröklitek a bőrtípusomat, akkor valószínűleg beletelik némi időbe megtalálni azt az egyetlen kozmetikust, aki tud bánni vele, de ha sikerült, akkor tessék hozzá ragaszkodni foggal-körömmel, és akármennyi pénzt kifizetni neki, minél gyakrabban.
December van, meglehetősen sok a munka (kevésbé finoman, kezdenek összecsapni azok a bizonyos hullámok: pacsi), mellette ott az a stressz, hogy mindenkinek ott legyen valami ajándék, ne felejtsek el semmit. Mostanra ez oda tetőzött, hogy hazajött velem a céges notebook, hátha csak az fog megnyugtatni hétvégén, ha dolgozom és érzem, hogy haladok. Egyre nehezebb aludni, egyre nehezebb kiüríteni a fejemet, úgyhogy ennél jobb időpontot nem is találhattam volna arra, hogy 2 év után újra meglátogassam a világ legcsodálatosabb kozmetikusát. A többi kozmetikus egyáltalán nem csodálatos, eléggé meggyűlt velük a bajom (lásd még: nem, nem szeretném 1 mm vékonyságúra szedni a szemöldökömet, köszi, és értékelném, ha nem röhögnél ki emiatt), és mindenki adjon hálát az égnek, akinek nem létszükség hozzájuk járni, de az én bőrömre nem elég jó kifejezés a "problémás". Szóval eltöltöttem ma nála két és fél órát, ami alatt úgy lelazultam, hogy hazajöttem, megebédelem a kis humuszomat (treat No.2.), aztán tuti bealszom (mondjuk ezt le kellene kopogni, mert már nagyon nagyon kijárna egy rendes alvás). A munka meg bekaphatja mára.
The disappearance of Eleanor Rigby
Szóval ez volt az a film, amit úgy néztem végig, hogy magzatpózba kuporodtam a moziszéken, lábam a karfán, és néha szerettem volna, ha nem kell néznem, de azért persze néztem. Eléggé dramatikusan hangzik, belátom, de nekem ez most egy ilyen élmény volt. Nyilvánvaló, hogy kellett hozzá az, amiben most én vagyok - az előttem ülő boldog párra azt hiszem, semmilyen hatást nem gyakorolt az egész, amikor nekem a könnyeim folytak, ők smároltak. Rajtuk kívül egyébként 3 db nyugdíjas páros tette még tiszteletét, péntek délutáni matiné.
Először is leszögezném, hogy ez baromira nem egy romantikus film. Lassan bontakozik, és örültem, hogy nem olvastam utána, és senki nem lőtt le belőle semmit, úgyhogy én sem tervezem. A lényeg, hogy az elején csak annyit látsz, hogy Eleanor szenved. De nem úgy szenved, ahogy a Deux jours, une nuit főhősnője, hogy szeretném felpofozni, nem. El úgy szenved, hogy közben látni, hogy ez egy okos nő, aki próbál megoldást találni, próbálja feloldani, tényleg próbálja, de aztán persze megtudjuk lassan, hogy mitől olyan nehéz ez neki.
Azon kívül, hogy valahol a második harmadánál a filmnek konstans össze volt szorulva a gyomrom, szorongtam, és baromi szomorú lettem az egésztől, még az is rengetegszer megfordult a fejemben, mennyire jó a haja Eleanornak, egyszer meg az, hogy dejó, hogy van segge a csajnak; egész realisztikusan nézett ki az egész, na. Rendben, voltak benne túl szép dolgok is, de volt még benne Viola Davis, aki szintén elég jól odatette magát, és voltak benne jó karakterek és jó dilemmák.
Még a hétvégén meg kéne nézni a második felvonást, kicsit félek, mert azért ezt a filmet a Művész mozitól a Rákóczi térig kellett kigyalogolni magamból legalább annyira, hogy el bírjam viselni magam körül az embereket a metrón, de lehet, hogy a férfi oldalt nem fogom ennyire átélni, meglátjuk.
Everything is illuminated
Eugene Hütz bajusz nélkül. Elijah Wood hipszterszemüvegben. Ukrajna, trabant, napraforgómezők, őrült kutya, némi történelem, némi fantázia, némi furcsaság. Ilyenek (is) az emberek. Nem egy túlszínezett szürrealitás ez, bár tény, hogy színes. Nem elemzem tovább, inkább ideraknék még egy képet. Najó, inkább kettőt.
